Tiszta szívéből szerette, majdnem az első pillanattól kezdve. Nem is volt kérdés számára soha, hogy ami az övé, azt oda fogja adni, nem is érezte adásnak, olyan természetesen jött, mint ahogy levegőt vett. Mindenki figyelte, hogy kapaszkodnak össze, hogy nőnek az ég felé, nem is nagyon tudták eldönteni, hogy melyikük lehet a levél, ki az ág, hol nyílnak tavasszal rajtuk a virágok. Nem emlékszik rá pontosan, mikor érezte azt először, hogy nem ölelik vissza. Hogy ő ölel, tart, táplál, támaszt, de valahová elfolyik az erő, a szándék. Gyönyörű fa lett belőle, majdnem égig érő, egészséges, erős, voltak, akik felnéztek rá, voltak, akik irigyelték, voltak, akik vele nőttek. Megvédte a hozzá fordulókat esőtől, széltől, hőségtől, kártevő nem tudott a közelébe férkőzni. Csak az az érzés, az nem nyugvó, az nem hagyta éjszakánként aludni: nem ölelik vissza. A másik is gyönyörű lett, nagy, fényes, levelei tele voltak gyógyulással, gyümölcsét vitték a madarak, szerelmesek fonták csokorba és váltottak titkos csókot alatta.
Körülnézett az erdőben, ahol éltek, és elnémulva látta, hogy hányan ölelik magukhoz a fagyöngyüket ugyanúgy, mint ő. Letenni nem tudják, elengedni nem bírják. Hogy is tudnák, amikor azoknak szívógyökerük van, amit régen beléjük eresztettek észrevétlenül, és ők boldogok voltak, hogy adhattak. Tanácstalan volt és fáradt és szomorú. És üres, majdnem teljesen üres. Azután vett egy levegőt, egy mélyet és ráhajtotta a fejét egy másik fa vállára. És a másik fa is ráhajtotta a fejét egy mellette álló fa vállára és az is egy mellette álló fa vállára. Sóhajtott egy nagyot, lefejtette magáról a fagyöngyöt, megcsókolta és tudta, hogy ideje a másiknak saját gyökeret eresztenie, többé már nem fagyöngyként élnie. Mint ahogy azt is tudta, hogy ő fagyöngy nélkül is égigérő fa marad most már. Örökre.
Kép: Thomas Haynes Bayly
