Júliusban megjelent egy írásom a HVG Extra A Nő különkiadásában. Ígértem nektek a teljes cikket. Most már megoszthatom:)
Nő vagyok. Ez egy rejtett alanyú mondat, és akár szimbolikusan is felfoghatnánk, hogy mi, nők, rejtett alanyai vagyunk saját életünknek, személyragokkal utalunk csupán saját létezésünkre, szerepeinkre. Egy ponton pedig átváltunk egyes szám harmadik személyre: Anya mindjárt hozza, Anya mindjárt jön, Anya nem ér rá, Anyának dolgoznia kell, Anya most fáradt...
Évekkel ezelőtt kezdtem el magamon dolgozni, éppen ebből kiindulva: rendben, anya megvan, a rejtett alany is megvan, de hol vagyok Én? Nem voltam sem brilliáns feminista, sem gender-tudor, vagy lelkiismeretes tartósítószer-mentesítő és ökoharcos, nem voltam művészi-szabad, még csak lámpással járó útkereső sem. Egyet tudtam, hogy az életem, nőként, nem fogalmazódhat meg pusztán egy rejtett alanyú mondatban.
Csavard fel a szőnyeget – és rejtsd jól el
Most Nia tanár vagyok, jó öt éve ezzel foglalkozom, vagyis embereket, főként nőket vezetek rá arra az útra, hogy megszeressék a testüket és ezen keresztül bontsák ki saját személyiségüket a rejtőzködésből, a mozgás öröme által. Felnőtt életemben egyetlen olyan hosszabb periódusra emlékszem, amikor szépnek láttam magam, ez akkor volt, amikor az első kisfiunkat vártam. Sérthetetlen voltam, lepergett rólam minden, magasan tettem az elvárásokra, boldog voltam és a tükörből egy sugárzó nő nézett vissza rám. Ennek emléke a testemben lenyomatot hagyott, ám a szülés után ezt az emléket évekig nem tudtam előhívni. Nem is mertem, de lehetőségem sem volt rá. Kiszolgáltatott voltam, minden értelemben. Ott voltam, de mégsem, a boldogság, amit a fiam miatt éreztem és érzek a mai napig, egészen földöntúli volt, én azonban elrejtve voltam ott, egy olyan testben, amihez hirtelen semmi közöm nem volt. Ma már úgy látom, hogy ott volt előttem a vörös szőnyeg, amin királynőként vonulhattam volna tovább, de én nem léptem rá, hanem amíg senki sem figyelt, szépen felcsavartam és betoltam a kisgyerekes lét szimbóluma, egy Ikea kanapé alá.
Megváltoztam testileg és lelkileg, szellemileg és érzelmileg. Átestem a nővé válás egyik legnagyobb rítusán, a szülésen, az Ég és a Föld összeért, de nem bennem, hanem a gyerekemben. Ahogy mondom, boldog voltam, de nem a teljességet éltem meg, és azt éreztem, hogyha ezen nem változtatok, meg fogok betegedni. Sokat töprengtem azon, vajon hol veszítettem el a kapcsolatot önmagammal és hogyan találok vissza hozzám? Ahhoz az egykori kislányhoz, aki az iskolából hazafelé is olvasott menet közben, aki karácsonykor színdarabokat írt és arra kényszerítette a testvérét és unokatestvérét, hogy azokban szerepeljen? Vagy a kamaszhoz, aki szenvedéllyel szeret és gyűlöl, mert olyan sebet szerzett, amelyről csak később tudja meg, hogy képes begyógyítani? A fiatal lányhoz, aki hisz a szerelemben, a szecesszióban és a szenvedélyben? És akkor eszembe jutott, hogy van egy testem. Csak az enyém, vele élem le az életemet, eddig mindig velem volt, mindent közösen csináltunk végig, sosem hagyott cserben, hogyan is feledkezhettem meg róla? Az én életembe ekkor – mikor máskor – érkezett meg a Nia. Várandós lettem a második kisfiunkkal és tudtam, hogy mozognom kell, táncolnom, vissza kell kerülnöm a testembe, nem pedig minél messzebb tőle.
Döntés a boldogságról
Önmagunk megismeréséhez kevesebb természetes és mindig kéznél lévő forrásunk van, mint saját testünk. Ráadásul, ahányan vagyunk, annyiféle a testünk, sőt, hajlamosak vagyunk mindegyikről mást és mást gondolni. Nagyjából 7 milliárdan vagyunk ezen a bolygón, pontosan ennyiféle test, valóságérzékelés és igazság létezik.
Én nem tudok azzal betelni, amit a testen keresztül tanulhatunk. Az óráimon számomra az egyik legnagyobb boldogság, amikor látom az arcokon, hogy a Niát táncolók hirtelen megérzik, hogy micsoda örömet tudnak önmaguknak szerezni pusztán azzal, hogy a megismerik saját testük mozdulatait. Egyszerű? Az. A testnek van egyfajta, velünk született bölcsessége, amit felnőtt korunkra, különösen az anyaság tapasztalásával, el is veszítünk. Minden tudás benne rejlik, amit az őseink tudtak, és ahelyett, hogy élnénk vele, mélyen elássuk és öntudatlanul rengeteg fájdalmat okozunk magunknak. A felismerés, amit a testemen és a Nián keresztül kaptam, az az volt, hogyha törődöm vele, tisztelem, szeretem, figyelek rá, akkor rengeteg tudást, örömet fed fel előttem, amelyek által én és az engem körülvevő világ is meg tud változni. Abban a kegyelmi helyzetben vagyok, hogy Niázni általában már olyanok jönnek el, akik elindultak önmaguk keresésének útján, ők nem félnek a változástól sem a változtatástól. Nem hangzik idegenül számukra, ha azt mondom: az öröm az nem egy érzés, hanem választás kérdése.
Minél többet gyakoroltam és ezáltal egyre közelebbi kapcsolatba kerültem saját testemmel, úgy lettek egyre tisztábbak a gondolataim és az érzéseim is önmagam és mások iránt. Nem vagyok tökéletes, nem is akarok az lenni, a hozzám járóknak sem ezt tanácsolom, inkább a teljesség, az egész megélését helyezem a fókuszba. Ez egy olyan perspektíva, ami nem ismeretlen, ám szokatlan. Én azt vallom, ha a tökéletest hajszolom, a jelent szalasztom el, mert persze mi számít tökéletesnek? A bennünket körülvevő világ ma a tökéletességet állítja elénk példaként: a makulátlan bőrt, a fényes hajat, a bőrkeményedés nélküli talpat és a véletlenül sem megereszkedett mellet. Ma egy nő nem öregszik, gyereket szül, hat héttel később vékonyabb, mint a tablóképén, mesterien főz, fesztivál szezonban VIP karszalaggal posztol a hasonló barátnőivel fotót a közösségi oldalakra, és persze van társa, kosaras biciklije és a gyerekeknek a menhelyről befogadott és ivartalanított kutyája. Ki ne szeretne ilyennek látszani? És ki szeretne ilyen lenni? A másik oldalon a hennával hajat festő, otthon kenyeret sütő, oviba gyereket csak az utolsó évben beirató, sokgyerekes (értsd, 1-nél több), hordozó, sapkát kötő, kevesebb fotót posztoló, de ha igen, azokon csak a gyerekek vannak, a ha még egyszer, akkor most már tutira otthon szülő, napi 24 órát családanyaként teljesítő nő áll. És ki ne szeretne ilyennek látszani vagy ilyen lenni? Ez a paletta két vége, hálistennek ennél jóval színesebbek vagyunk, mi, nők, de mind a két, sarkított típushoz volt szerencsém. A tökéletesség lázában ugyanis maga a nő veszett el, jött viszont helyette az inszomnia, az ekcéma, az asztma, a petefészekciszta... És ezt írta felül a Nia órán megtapasztalt színtiszta öröm.
A belső változás kívül is látható és szabaddá tesz
Az első Nia órámon, az döbbentett meg leginkább, hogy közel ötven percig nem voltak gondolataim. Egy sem. Úgy éreztem, hogy ezt akarom, sokszor, minél többször, mert ez jobban pihentet, mint az alvás, amiben akkor, a két fiú mellett éppen sem nekem, sem a férjemnek nem nagyon volt részünk. Abban az ötven percben nem rettegtem a felelősségtől, hogy jól döntök-e, hogy kap-e a gyerek levegőt, tényleg kívánatosnak lát-e a férfi, akit szeretek, vagy csak mondja, és hogy tényleg türelmes-e, amikor vad szex helyett elájulok a kanapén? Azt éreztem, hogyha hetente csak egyszer így ki tudom üríteni a fejem, és ehhez nem kell mást csinálnom, mint a világ legjobb zenéire táncolnom, akkor én ezt akarom csinálni. Mert ráadásul ezek a zenék és mozdulatok felszítják bennem a lángot és utána van türelmem nem csak egy egész Pettson és Findusz-t hangosan felolvasni, de még a kanapén sem fogok alvásba ájulni. Ez volt a változás, ez az, amit ma is élek, ez az, amit a hozzám járók is megtapasztalnak, és ez az, amivel először kiszedtem az Ikea kanapé alól a vörös szőnyeget, az Ikeát art-decora cseréltem, a szőnyeget kiporoltam, kigördítettem és a férjem karján a fiaimmal együtt végigsétáltam rajta. Nő vagyok, teljes, egész. Szeretem a testem és szeretem az életem. És amit tanárként is megtapasztaltam és bizakodással tölt el, hogy erre minden nő képes ezen a földön.
Olvasnivaló: Carlos Rosas – Debbie Rosas: A nia módszer, 2013, Jaffa Kiadó, Budapest
