2013-ban volt az utolsó, az akkori régi életemhez kapcsolódó megbízásom, egy pr kampányt kellett "levezényelnem". Azóta kizárólag a Niával, Niából élek, vagyis nem tanítok másik mozgást, nincs "rendes" állásom meg ilyesmik. Tanítással töltött éveim alatt meghallgattam, hogy "táncikálok", "elugrálok", "de jó, hogy fizetnek a hobbimért", "de szerencsés vagyok, hogy van egy hátterem, hogy eltáncolgathatok", "de szeretnék én is annyit utazni, mint te", "mondd, a gyerekeid hogy viselik, hogy ennyit nem vagy otthon?" - és a sort folytathatnám, miközben hidd el, Niát tanítani enyhén szólva is több, mint egy órára oda állni a tükör elé.
Az a helyzet, hogy én hoztam egy döntést az életemről, annak a minőségéről, megszűntem langyos lenni, mert nem akartam, hogy kiköpjön a Jóisten. Saját akaratból köteleződtem el és tartom magam ehhez. Tudom, hogy mit tudok, és tisztában vagyok vele, hogy annak mi az értéke, mint ahogy azzal is, hogy a tanulásomnak nem lesz valójában vége soha. Azt is tudom, hogy ez milyen hatást gyakorolt és gyakorol a szűkebb hozzátartozóimra, de azt is, hogy a tudásom, tapasztalatom milyen hatást, változást generált és generál mások, és bátran mondhatom, sokak életében.
Igen, a tudásomnak van egy pénzre lefordított ára, de a pénzre nem fizetésként gondolok, hanem energiaként: amit én beleteszek, azt kívánom vissza is kapni - mert minden körbejár, minden. Mindenkinek ezt tudom javasolni és kívánni: állj ki azért, amit csinálsz, ne szégyelld magad azért, mert pénzt kérsz és fogadsz el azért, amit csinálsz. Nem ülni fogsz rajta, hanem te is pénzt teszel dolgokba, ami más emberek életéhez járul hozzá. A gazdagság mértékegysége nem a bankszámla, nyilván, ez nem is kérdés, hanem, hogy mertél-e, tudtál-e dönteni? El mersz-e fogadni mindent, ami a döntéseddel jár? Én bevállaltam. És te?
