Olvasom, hogy ma van a nemzetközi nagyszülő nap. Még nem meséltem nektek, de akárhányszor jövök haza egy-egy óráról, mindig, kivétel nélkül eszembe jutnak a nagyszüleim, szinte mellettem ülnek, sőt, és ezt sem sokan tudjátok, az anyai nagypapám biciklijével járok. Olyankor vele vagyok, onnan, ahol lakunk a Shiftig ez kb. 50 perc oda, 50 perc vissza, ajándékidő. Ha autóval megyek, akkor a nagymamáim vannak velem, felváltva, ezért is lepett meg, hogy ma anyai nagyapámmal jöttem haza. Hiányoznak, nagyon. Kevesebb erősebb szövetséget ismerek, mint ami unoka és nagyszülő között szövődik. Cinkostársak, beavatottak, titokőrzők, megbocsájtók, feltétel nélkül szeretők. Ezt mind-mind tőlük tanuljuk. Én ismertem mind a négy nagyszülőmet és ők mind szerettek engem. Megtanítottak mesélni és mesét hallgatni, énekelni, számolni, imádkozni, szemüvegért elszaladni, levelet postaládába dobni, képeslapot írni, szemfelszedőhöz menni, retikülben fruttit keresni és találni, borsólevest főzni, fenyőgombát szedni, erdőben a csendtől megszédülni, kártyázni, játszani, hajat fésülni, kistestvérre nem haragudni, gyógyteát inni, palacsintába harapni, kiskanállal fagyit enni.
Ha összeadom összesen három-négy nagyon személyes tárgyat őrzök tőlük - fotókat, leveleket, képeslapokat nem ér az ilyen emlékekbe beleszámolni, ez alapszabály. Viszont nagyon sokat vannak velem. Ők az én titkos kaleidoszkópom, így, együtt. A szememhez emelem és varázslatos az, amit látok: mindig más, mindig ugyanaz.
