Ez egy évnyitó blog, aminek most nem csak a Nia, hanem én vagyok a fókuszában. Az elmúlt esztendő ajtaját becsuktam, nem volt könnyű, sem az év, sem az ajtó becsukása. Mintha átmentem volna egyfajta kikristályosító, minden felesleget, sallangot, az ego erőteljes birtoklási vágyát hamuvá égető tisztító tűzön. Ma már tudom, hogy minden nap és minden pillanatban választhatok, és nem kell mindig ugyanazt. Ma már tudom, hogy ami volt az nem számít, és hogy a jövőt az a pillanat határozza meg, amiben éppen vagyok, és nekem abból a pillanatból kell kihoznom a legtöbbet. Ma már tudom, hogy bízom magamban.
Hálás vagyok az elmúlt esztendőért, mert mire a szenvedély, a szeretet, a szerelem fellobbantotta az ünnepi fényeket a családom fáján olyan mennyiségű félelmet hagyhattam magam mögött, aminek a létezéséről nem is tudtam és most nagyon jó, hogy tudom, hogy ezek nem voltak valósak, mint ahogy a félelem sosem az.
Boldog vagyok, szeretem az életem, hálás vagyok a Niának, hogy átvitt az éven, kinyitotta a következő év ajtaját, hogy olyan eszközökkel lát el, amelyek tovább írják a mesémet. A palástom újabb díszekkel gazdagodott, de egy pillanatig sem húzza a vállam. A tekintetem előre néz, a kezem mutatja az irányt, van erőm, van szenvedélyem, van szerelmem, van közösségem, és van utam. És vagyok én, az új, tudó és kíváncsi én.
