Tegnap színházban jártunk, a Nemzetiben. És ez a bejegyzés most arról fog szólni, hogy szeretném megköszönni a társulatnak, a szerzőnek, rendezőnek, a világosítónak, a jelmezeseknek, a színpad átrendezőknek, a zenészeknek, mindenkinek azt, amit ott kaptam tegnap. Köszönöm, hogy nem engedik, hogy a nagyapám Don-kanyarból soha haza nem jött testvére elfelejtődjön, tegnap értettem meg, hogy a felesége miért nem engedte soha halottnak nyilvánítani. Köszönöm, hogy mint egy gyorsvonat, átment rajtam a családom, a nagyszüleim, az ő testvéreik, a dédapám. Hogy tudom, hogy miért működtek úgy, mint egy gondoskodó, óvó, élő szűrő. Köszönöm, hogy nem engedik, hogy nem csak az én családom, de más, itt élő családok halottjai se felejtődjenek el. Nagyon fel vagyok még kavarva most is, de bent valami csendes megnyugvást érzek. Az őseim homlokán tegnap este elsimult egy nagy, szomorú ránc.
És akkor mindazok, akiknek ezt köszönöm:
Bánvfalvi Eszter, Dénes Zsolt, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Tenki Réka, Hevér Gábor, Szegedi Dezső, Kulka János, László Attila, László Zsolt, Makranczi Zalán, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Radnay Csilla, Stohl András, Szabó Zoltán, Szarvas József, Szatory Dávid, Tompos Kátya, Kovács Márton, Rozs Tamás, Csíkvár Gábor, Némedi Árpád, Zságer-Varga Ákos, Sebesi Tamás, Bárány Tamás, Komlósi Zsuzsa, Khell Zsolt, Remete Krisztina, Mohácsi István, Perczel Enikő, Bodor Johanna, Bányai Tamás, Kolics Ágota, Tűű Zsófia, Gróf Kati, Mohácsi János, Mong Attila, Kacsoh Pongrácz, Bakonyi Károly, Heltai Jenő
