Az utána legkedvesebb barátja a ha. Ha megcsináltam ezt, megtanultam azt, ha majd elmentem ehhez, ha majd amaz megmondja a tutit, ha majd visszavonulót fúj az egóm, ha maradok, ha megyek, ha befejeztem, amin éppen dolgozom, ha jó lesz a csillagok állása, ha megfelelőek lesznek a körülmények, ha meg ha meg ha. Utána lesz időm magamra, lesz időm az igazán fontos dolgokra, utána lesz időm rád/rátok is, utána leszek, az nem baj, hogy most nem vagyok, de majd utána ez leszek meg az leszek, utána taníthatok, megmondhatok, be- és kiteljesedhetek, utána boldog(abb) leszek, utána az lesz, amire mindig vágytam.
Hány utána van az életedben, összeszámoltad már? Barátaim, ismerőseim között is rengetegen vannak, hozzám is úgy hozzá tud tapadni, mint egy vizes falevél a cipőm talpához. Csakhogy az utána nem old meg semmit, nem nyújt garanciát semmire, azon kívül, hogy átmenetileg mentesít az önmagamért, a döntéseimért, a cselekedeteimért vállalt felelősség alól. Átmenetileg. Kivon a jelenből, pásztázza a jövőt, olyan, mint a lassan kihűlő kád víz, amiben egyszer csak azt veszed észre, hogy fázol. Az utána aljasul kikerüli a lehetőséget, hiszen majd, utána élek vele. A döntés a tiéd, a megoldás is a tiéd, mint ahogy a felelősség is.
Le lehet azt a vizes falevelet húzni a cipőnk talpáról, nekem a Nia segít, szimbolikusan már azzal is, hogy minden Nia óra előtt leveszem a cipőm, az utána pedig ott marad a talpán. Belelépem, beletáncolom magam a jelenbe, beteszem az adott, engem foglalkoztató dolgot, döntési helyzetet az óra fókuszába és akkor és ott hallgatom, figyelem, hogy mire reagál a testem. Egyszerű, valóságos és jelenidejű. Ha táncolok, nincs mit halogatnom, a lélegzetemet sem tartom vissza, hogy majd a következő lépés után kifújom. A jelen, a most, a most vagyok az, ami a számomra szükséges változáshoz megteremti a feltételeket, eszközöket, csodákat, ajándékokat. Utána már nem lehet velük élni. Now I Am. Nia. Én most vagyok.