Ki tudja már hányadik hét? Én nem. Tegnap mentünk volna az Adriára, és ez a múlt idejű feltételes mód az, ami egészen meghatározó volt az elmúlt hónapban. Nem volt könnyű július, kicsit sem, de elmúlt és ez jó. Kicsit olyan volt, mint a kamaszkor, se nem itt, se nem ott, a megtartó kereteknek nem örülünk, de tudnunk, éreznünk kell, hogy ott vannak, ezért képesek vagyunk akár teljes erőből nekik szaladni.
Volt egy visszatérő gondolatmenet, hogy mi teszi a Nia tanárt? Nagyon leértékelném, ha azt mondanám, hogy annyi, hogy Niát tanít. Még csak nem is az, hogy hogyan, hanem mindaz, amit beletesz, bele kell tennie ahhoz, hogy beváltsa a Nia ígéretét. Az igazi Nia tanár, tudja, hogy mi a Nia ígérete, a hét hét napján, a nap 24 órájában - bizony, még sokszor álmában is - arra törekszik, hogy azt minél inkább át tudja adni. Olyan soknak tűnik, mégis elképesztően egyszerű, beleengedi magát az elköteleződésbe és ha kell, dolgozik érte, mert minden nap meg kell érte dolgoznia, gyakran egészen keményen átkönyökölve a saját egóján. Tesz érte megértéssel, alázattal, tesz bele energiát, tiszteletet, azt minden formában, legyen az érzelmi, anyagi, energetikai, testi cselekedet. Napról napra egyre bizalmasabb a viszonya a saját testével és annak támaszkodva egyre élesebbek a többi érzékelései és észlelései. Nem minősít, nyitott szívvel kel és fekszik, és tanul, tanul, tanul, hogy azáltal növekedve adhasson tovább.
Tetszik vagy nem, a Nia nem csak egy tánc, hanem olyan, mint a rockandroll, pontosan olyan. Szétráz és összerak, kiszórja belőled a sallangot, kíméletlenül levágja azt, ami szükségtelen, eltölt örömmel, elképesztően jókedvű leszel, ha csinálod, kivezeti a fölösleges feszültséget, megtanít másokkal együtt táncolni, élni, lélegezni, nevetni és felelősséget vállalni.
És a Nia tanár, az igaz, ehhez tartja meg neked a teret. Mert meg tudja.
