Reggel láttam, hogy ma van a Tánc Világnapja, gondolom erről minden, a tánccal foglalkozó blog megemlékezik, úgyhogy én ezt most hagynám is a megállapítás szintjén.
Most, hogy egy hét alatt lezajlott a tavasz, kissé rapid módon futtattam át én is magamon sok-sok mindent. Volt, amiből megálltam, volt, amibe mélyebben belementem. Renegát dolgokat akartam csinálni, úgyhogy ma itthon tartottam például a kisebbik gyerekemet, ún. görbenapozni, kertben matatni, együtt ebédelni, látványosan semmit-tenni. Megengedem magamnak, hogy csak úgy leüljek, és gondolatban végiglapozzam az életem eddigi könyvét. Történtek olyan dolgok, amik mélyen érintettek, holott rajtam kívül ezt valószínűleg senki sem gondolta vagy tudta.
A kerék forog, az élet kereke a maga ritmusában, ez is egyfajta tánc, kizárólag rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat felkérni. Mi lenne, ha csak úgy odanyújtanánk neki a kezünket, nekidőlnénk, és hagynánk, hogy vezessen? Mi történne, ha nem akarásból, elképzelésből, reményből szeretnénk összeállítani a koreográfiánkat? Mi lenne, ha nem az előre begyakorolt lépéseket és azok kombinációit lépegetnénk, táncolnánk, tervezgetnénk, és várnánk el, hogy mások is így lépjenek? Mi lenne, ha hagynánk, hogy az öröm vezessen bennünket, könnyedén, mindenféle erőfeszítés nélkül? Mi lenne, ha a saját táncunkat táncolnánk, előítélet, vélemény, megfelelési kényszer nélkül? Ugye, hogy milyen jó lenne?
