Ezt a bejegyzést már rég meg akartam írni, de valahogy mindig toltam, mert nem akartam csak úgy kutyafuttában megtenni. Ez a bejegyzés a férjemről fog szólni, aki nélkül nem lehetnék az, aki most vagyok:)
Valamikor a blog elején írtam, hogy amikor elmentem az első Nia órámra, a másodszülött fiunk alig volt három hónapos. Icipici, mákszemnyi ember, nagy akarattal (ez azóta sem csökkent, sőt :)). Én azonban elszánt voltam, a férjem pedig látta ezt, tehát mondta, hogy menjek, megbirkózik ő a feladattal. És tényleg. Sokak számára elképzelhetetlen, hogy hogyan lehet egy három és fél évessel és egy csecsemővel menedzselni egy estét egy férfinak, jelentem, tökéletesen. Főleg úgy, hogy kisebbik gyermekünk egy idő után nem volt hajlandó a cumisüvegben itthon hagyott anyatejet meginni, úgyhogy futottam haza a Nia után, és vettem ki az illatos, frissen fürdetett, tiszta alvóruhás gyereket a hites uram kezéből és ugrottam vele a szoptatásra kijelölt fotelbe :)
A heti egy alkalomból lett kettő, majd három. És az én életem párja fürdetett, vacsoráztatot, vonatozott, mesét olvasott, a napi rendes munkája után, csak hadd menjek. Most ott tartunk, hogy a hét estéből ötben ő vacsoráztat, fürdet, az ötből talán kétszer érek haza úgy, hogy én mesélek. Nia tanár lettem, mert lehetővé tette nekem, megadta az ezzel járó szabadságot. Nem tudok elég hálás lenni neki ezért, úgyhogy így, magunk között köszönöm meg neki :)
