Az életem javarészét az elmúlt lassan egy évtizedben a mozgás teszi ki. Elég sablonosan hangzik, hogy ez persze, hogy nem volt mindig így, de most így van. Egy ideje futok is, én, aki mindig azt mondta, hogy maximum csak akkor, ha kényszerítenek, és hogy dehogy fogok én a Margitszigeten körbe-körbe trappolva fülelni, hogy mikor sikítanak föl a méhszalagjaim. A tanulsága ennek csak annyi, hogy soha ne mondd, hogy soha, de leginkább soha ne hidd el önmagadról, hogy nem tudsz változni. Azóta futok, amióta erre is táncként tekintek. Mélyen a Nia mozgásterápiás ágába, a 5 Stages-be ágyazódik be az, hogy boldogan körbe-körbe nyargalom mostanában a szigetet, ugyanis valami egészen elképesztő, új rétegeit fedezem fel a testem összerendezettségének, az izmaim és a csontjaim összehangolt mozgásának, Nia nyelven szólva gyakorlom a fehér öv egyik princípiumát, a “röntgen anatómiát”. Ami fix, hogy mindig, mindig, mindig zenére futok. Leginkább olyanra, amiben van gitár, de ha nem, akkor olyanra, ami olyan lassú, hogy más simán elalszik rajta, érdekes módon ettől a tempóm nem feltétlenül változik, lassul vagy gyorsul. Minél inkább ezt csinálom, annál jobban élvezem, ahogy a testemben az izmok táncolnak, de talán még inkább azt, hogy azokra koncentrálok, amelyeknek az egész folyamatban nem kell részt venniük, és békésen elcsendesednek addig, amíg ők nem kerülnek sorra. Ha valami, akkor ez az, ami nem volt mindig így.
Csépelhetem én is a szólást, miszerint rohan a világ, amiben élünk, de valószínűleg inkább mi rohanunk. Meg nem állunk, ha valami történik velünk, azon túl akarunk lenni, ha fáj, ne fájjon, ha örülünk neki, akkor meg rögtön tovább ugrunk, hogy hiszen ez úgysem tart örökké. Szerintem nem vagyok azzal egyedül, hogy nem bírom egyhelyben, mozdulatlanul meditálva lecsendesíteni az elmémet, ha te is ilyen vagy, találtál egy szövetségest. Viszont harmadikos koromban olvasta nekünk Manyi néni, a tanító nénink Gianni Rodari meséjét a mindig futó Benvenutoról, aki nem állt meg, nem ült le egy pillanatra sem, mert ha igen, akkor azonnal öregedett (nem árulom el a végét, olvassátok el), szóval, azóta tudom azt is, hogy az állandó mozgásban levés sem megoldás. Van átmenet, van arany középút és igen, nagyon-nagyon lehet élvezni a mozdulatlanságot. Ha Palást foglalkozást tartok, akkor a mozgásrészen általában meg szoktak lepődni, mert lassú, sokszor ránézésre mozdulatlan áramlás az egész, a dinamikus “rápörgés” mégsem hiányzik belőle. Simogatja az idegrendszert, kiegyensúlyozza az energiaháztartást, becsönget a szomatikus memóriába, kicsit kitakarítja a hormonháztartásunkat. És akár hiszed, akár nem, ehhez van, hogy meg sem kell mozdulnod, hiszen minden más mozog benned.
A mozdulatlanság nem a mozgás ellentéte, inkáb olyanok ők ketten, mint a komplementer színek a színskálán, amelyek kiegészítik egymást, vagy mint a hang és a csönd, amelyek nem létezhetnek egymás nélkül, amelyek nélkül nem létezne a zene úgy, ahogy mi azt ismerjük. A mozdulatlanság is állandó változás, sőt, önmaga is képes változást előidézni. Ahogy a Nia táncosokat biztatom, téged is arra biztatlak, hogy használd az időt, töltsd meg, ne ki. Legyen a szövetségesed, kérd fel a táncra, és néha hagyd, hogy vezessen. A mozdulatlanságból bármikor mozgásba válthatsz és vissza, a döntés szabad. Amikor végigkísérek egy 5 Stages vagy Palást alkalmat, akkor az érzelmi anatómia öt állomásával dolgozom, az embrióval, a kúszással, a mászással, a felegyenesedéssel és a járással. Bármilyen problémával küzdesz éppen, ez a mozgássor, vagy csak a mozdulatlanságba behívott teshelyzet meg fogja neked mutatni, hogy kell-e vele foglalkoznod, illetve, hogy hogy vagy éppen a (megoldási/feldolgozási) folyamatban, hol szorulsz támaszra, vagy éppen csak egy kis bátorításra. Az egyik legjobb érzelmi blokkoldó módszer a Nia 5 Stages, amivel valaha az életemben találkoztam, mert nem tesz erőszakot, nem fáj, mert működik és mert mindig épp annyi változást generál, amit biztonságosan el- és be tudok fogadni. Ez a mozdulatlanság csodálatos alkímiája, amikor rájövök, hogy még a mozdulatlanság is tele van mozgással, hiszen a vérem áramlik, a tüdőm mozdul, a sejtjeim teszik a dolgukat. Élni jó, ugye?
Az írás eredetileg az újegyensúly oldalon jelent meg.
