Hagytam neki időt, és még egyáltalán nem vagyok a végén, leginkább a folyamat elején, és amikor arra gondoltam, hogy megírom, azt sem tudtam, hogy hol kezdjek bele. Azt hiszem ott, hogy sokáig azt gondoltam, hogy nem leszek fekete öves, a barnát tűztem ki célul, de amikor itt járt Holly (ó, Istenem, sosem fogom elfelejteni, amikor kihúzta a hátát és harmincvalahányan úgy csatlakoztunk hozzá, mintha semmi másra nem vártunk volna), akkor kérdezte, hogy na és mi a helyzet a feketével, majd bólogatott hozzá, hogy az leszel, az leszel, én meg csak zavartan kavargattam a mandulatejhabot a kávémon. Azután lettem barna öves, aminél könnyebb, szívmelengetőbb övem nem volt, ami után a mesterem, Helen azt mondta, hogy készen állok a feketére, és akkor már tényleg úgy éreztem, hogy igen, ez így van. És azután itt jár Debbie és Stuart, és finoman noszogatva felszólítottak, hogy legyek szíves, de én még mindig vacilláltam, azután a férjem megadta a végső lökést, és akkor már volt jegyem, Tony-éknál szállásom, és mire észrevettem, már Portland-ben voltam.
Úgy mentem, hogy nem volt semmi elvárásom. Az elmúlt nyár nekem az elvárásoktól való megszabadulásról szólt, az élet ilyen-olyan területein. A nyári napforduló forgatott rajtam egyet, el tudtam lépni önmagamtól, úgy mondanám. Ráláttam magamra, arra, ahol tartottam, amin addig keresztülmentem, és azután volt néhány kegyelmi pillanat, az egyik a Samsarán, amikor rám került egy ametiszt bokalánc, a másik Hvar szigetén, amikor az ottani terem mellett ültem a padon a házigazdánkkal, és egy hirtelen pillanatban egyszercsak tudtam, hogy mi lesz, hogy miért vagyok itt, és hogy mit kell tennem. Az egész egy pillanat tört részéig tartott, egyszerre futottak át rajtam emlékek, képek, hangulatok, tekintetek, megérzések, érzetek, szóval minden egyben, úgyhogy szíven is ütött, most is bedobog a szívem, ahogy átengedem magamon, de így kell, kellett lennie, és örülök, hogy így történt és történik még most is.
Ha megkérdeznétek, hogy mi volt a fekete övön, ha nagyon muszáj lenne, biztosan tudnék összeszedetten beszélni arról, hogy hogyan finomodott az érzékelésem, hogy mekkora tanításokat kaptam, hogy az a társam, aki a leggyengébbnek tűnt testileg, akinek csak egy kacsintásba kerülne, hogy már ne ebben a világban legyen, hogy ő mennyire szereti a testét, azt a pici, sok gyötrelmen átment csodálatos testét, hogy minden test csodálatos, hogy a test kiszolgál bennünket, hogy mit meg nem tesz, hogy a lélek szárnyra tudjon kapni.
Mesélnék valószínűleg arról a társamról, akiért odaléptem és utána sokáig dajkálva ringattam az ölemben, mert meg kellett tartanom. Beszélnék azokról a férfitársaimról, akik mernek férfiak lenni, a szó minden értelmében, vállalva fájdalmat, feldolgozott haragot. Szívmélyből mosolygva mesélnék Ágnesről, akibe jó volt belakapaszkodni, akivel jó volt összenevetni.
Beszélnék Helenről, aki képes volt az ország másik szegletéből átrepülni, hogy együtt legyen velem, velünk egy délutánt(!). Beszélnék Ann-ról, aki a kezembe adta az aranyfonalgombolyagot, hogy abba kapaszkodva menjek be a labirintusba és jöjjek ki onnan. És persze csöndesen beszélnék Debbie-ről, aki hosszú évek óta lámpásom az úton, aki állt és tartotta a teret, aki táncolt nekünk az első napon és akinek egyenként táncoltunk mi is az utolsó napon, akitől megkaptam azt, amiért mentem, és azt, amiért többek között erre a világra születtem, ebben a testben.
De inkább nem fogok róla beszélni, hanem el fogjuk az egészet úgy, ahogy van, együtt táncolni. Úszni fogunk az Ismeretlen Folyóban, amiről ki fog derülni, hogy minden szegletét ismerjük. Tökéletesítjük az alapokat, felgombolyítjuk az aranyfonalat, megérezzük, hogy mind ugyanonnan jöttünk és ugyanoda térünk majd egyszer vissza. És mindenekelőtt, hogy élni jó, de élni csak bátran lehet. Én addig ezt az övet Nektek mélyen meghajolva, tiszta szívből köszönöm meg.
UI: Azóta megjöttem Algírból. Külön írok róla. Sosem tudod, hogy hol vagy otthon, de mindig legyél rá felkészülve. :)
