Azt szokták mondani, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, és valószínűleg ez így van a tanítással is. Én nem pokolra mentem, inkább úgy mondanám, hogy áthúztak a hajófenéken érte, de hála istennek nem ettek meg a cápák és nem fulladtam bele a tengerbe és a hajótesten lévő kagylók sem szabdaltak szanaszét: lett nyilván sebhelyem, de az engem erősít azóta is.
Azt figyelem magam körül, hogy az elmúlt alig két évben ránk telepedett a nagy traumabiznisz. Nem tudok rá más kifejezést. Nem kérdőjelezem meg annak a fontosságát, hogy a traumáinkkal foglalkoznunk kell, de elég nehezen viselem, hogy az identitásunkat a dolgok jelen állása szerint a szerzett, kapott traumáink határozzák meg, és aki nem így gondolja, az könnyen úgy érezheti, hogy valójában nem is tudja, hogy kicsoda, illetve biztosan, valahol mélyen van legalább egy olyan mély sérülés, amiről fogalma sincs, de ott kell lennie, mert különben miért érzi magát úgy, ahogy most érzi, miért nem bír megmaradni a munkahelyén, miért nincs kapcsolata, vagy ha van, az nem olyan, mint amiről az okos könyvekben írnak, meg egyáltalán. Traumáinkkal foglalkozni sosem könnyű, viszont sokszor lényegesebben egyszerűbb, mint ahogy az az első pillanatban látszik. Ehhez járul az is, hogy ahány ember, annyi trauma, annyi át- és megélés, annyi feldolgozási mód, annyi készség a felismerésre, a sebhely beazonosítására, kitisztítására, begyógyítására. Én nagy sebhely begyógyító-hívő vagyok, de ehhez az kellett, amit kicsit feljebb írtam, hogy tulajdonképpen a beleegyezésemmel, de átmentem egy pár egészen erőteljes transzformáción. A saját traumáim és sebhelyeim maguktól sosem vettek volna rá, hogy beleugorjak abba a vízbe, aminek nem láttam az alját, sőt, még az élethelyzetek sem, amelyekben éppen voltam, én döntöttem így, és most, évek távlatából büszkén veregethetném a vállam, hogy de jól tettem (akkor nem mindig tűnt így:)).
Látom, olvasom, mesélik, hogy éppen milyen "specifikus" sebekkel, traumákkal kell foglalkozni. Van, aki szerint egy csalódás elég ahhoz, hogy erős lelki sokkot váltson ki, változzon meg tőle az agy, a neurológiai kondíciók, van, aki szerint nincs is csalódás, csak valamivel vagy valakivel kapcsolatban magunkra borítottuk az illúzió színes, szagos köpenyét, szerintem meg azzal, hogy elnevezzük ezeket a valamiket (traumákat, csalódásokat, vagy ahogy én hívom mostanában őket, a bánatokat), rögtön valódi kapcsolatba is tudunk kerülni velük, és van köztük olyan, amiről kiderül, hogy sosem volt az, aminek hittük. Amíg csak szenvedek tőle, addig nincs vele kapcsolatom, amíg nincs vele kapcsolatom, nem fogom begyógyítani, ha úgy teszek, hogy nincs, attól még ott van.
Évekkel ezelőtt láttam egy klasszikus indiai táncosnő TED előadását, amiben a rák legyőzéséről beszélt, arról, hogy a változás akkor állt be, amikor rájött, sőt, úgy döntött, hogy nem a trauma, nem a betegség írja az élete könyvét, az csak egy bekezdés benne, hanem ő maga. A trauma fontos, a seb, amit kapunk, fontos, az esetek nagy részében egyáltalán nem akarjuk őket, de ha ott vannak, akkor választhatunk: átadjuk-e neki a narrátor, vagy ne adj isten a rendező szerepét, vagy kezünkbe vesszük mi az irányítást, megírjuk a fejezetet belőle, és haladunk-e tovább az úton, amit annak idején kiválasztottunk magunknak. Nem kell pokolra mennie annak, aki jobban szeretne lenni. Nia tanárként az élet maga a kegyelem, ezt már többször elmondtam, mert aki eljön egy Nia órára, az már, ahogy én látom, megjárta a poklot (és aki tanítja, látod, az is), vagy legalábbis tudja, hogy az merre van, ő már a kifelé vezető utat keresi, és elárulom, hogy már rá is tette a lábát. Ekkor és igaziból csak ekkor lesz érdekes a trauma, amit lehet, hogy meg sem kell fogalmazni, elég kimondani rá a varázsszót, hogy a test és a lélek minek érzékeli, leszedni a fojtogató karjait a nyakunkról, és felkérni egy táncra, mert a gyógyulás már elkezdődött, a táncot pedig ezzel a traumával, betegséggel, bánattal táncolom, amíg egyszercsak azt érzem, hogy megvagyok, könnyedén járok, mégis dinamikusan, és nem nehéz levegőt vennem. Ismerős? Hány ilyen bánatot gyógyítottál már meg magadban, amikor még nem is tudtad, hogy az az? Ugye? És az megvan, hogy ilyenkor mindig megcsillan az mérhetetlen erőd, amit mindig elfelejtesz, amikor rendben mennek a dolgok?
Egy valamit egészen biztosan tudok, a sebhelyedet rajtad kívül senki sem fogja begyógyítani. Nem jó áltatni magunkat, hogy már nem fáj, vagy egy olyan ember mellé lehorgonyozni, aki segít elfedni, hiszen nem volt jelen, amikor csalódtál, de megérti (nem, nem érti meg, hiszen a bánatod csak a tiéd) és ezért meg sem gyógyítja (hisz hogyan tudná?) a traumát. Tény, hogy néha jó nekidőlni valakinek, aki már visszakeringőzött a pokolból, aki pár mélyebb karcolással és vizes hajjal bukkant fel a hajófenék alól, de amit te éltél át, azt ők sem fogják helyetted elnevezni, az eltelt idő alatt rárakódott piszoktól megtisztítani, időt adni neki, hogy begyógyuljon. És nagyon jó az egész folyamat után megtalálni azokat, akik eljártak már pár táncot a saját bánataikkal, és nagyon jó velük kicsit cinkosan összekacsintani.
