Igen, pont az, amire gondolsz. Van egy saját történetem, pontosabban kettő, közös a férjemmel és mindegyikben szerepel a lombik. Mind a két gyerekünk lombikgyerek, és mivel most már egyik nagyobb mint a másik, ez a téma nem kerül olyan sokszor szóba, mint mielőtt megszülettek volna vagy mint amikor még egészen picik voltak. Éppen ezért fogalmam sincs, hogy ma ez mennyire számít tabutémának, de amikor kiderül, hogy nekem is van lombikos karrierem, akkor úgy tűnik, hogy ha nem is tabunak, de nehezen kimondhatónak még igen.
Ezt a posztot most azért írom, hogy ha abban a cipőben jársz, amiben én, akkor segítsek. Nekem óriási szerencsém volt, mert többek között akkor találtam egy új, igazi barátnőre, akivel először a kezelések, a gyógyszerek, a megoldások, a reménykedések kötöttek össze, majd kiderült, hogy mindez csak megalapozott valaminek, amit felnőtt vérmérséklettel de még ma is fenntartunk. Mi a férjemmel azok közé tartozunk, akiknek ettől az egésztől, amin átmentünk csak még erősebb lett a szövetsége. Direkt nem írok kapcsolatot, mert ez annál mélyebbre vitt bennünket, igen sok mindent megtudtunk egymásról és egymástól, türelmet tanultunk, azóta is van türelmünk megvárni egymást. Nem volt egyszerű menet, a nagyobbik fiunk a negyedik, a kisebbik a nyolcadik beültetésre tartott velünk, és dobálhatnám a nagy szavakat, hogy minden pillanat megérte, azért azt kell mondanom, hogy voltak a szomorúságnak olyan fázisai, amikre csak jóval később, a születésük után érkezett meg a gyógyír.
Mindig úgy gondoltam a lombikra, onnantól, hogy kiderült, hogy ez az egyetlen járható út, hogy ez a Jóisten, az Univerzum, a Sors, a Teremtő ajándéka, egy lehetőség, amivel ha nem élünk, később nem fogjuk majd magunknak megbocsájtani. Azt gondoltam, hogy a gyerekeim micsoda bátor srácok, akik ezt az utat választották, hogy így szülessenek meg (teszem hozzá, a terhességeim és szüléseim körül semmi extra nem történt, pusztán csak azért, mert lombiksrácok, sőt), ezért sem értettem, amikor volt, aki rám huhogott, hogy húúúú, micsoda karmát választottál nekik. Én választottam volna bárkinek karmát? Izé...
Amióta Niát tanítok vannak olyan táncosok, akikről tudom, hogy ezen mennek keresztül, vannak, akik azóta már gyakorló anyukák, vannak, akik a következő lombikra készülnek, és vannak akik benne vannak a folyamatban. Egyet tudok: ha eljönnek táncolni, utána mindig, mindig jobban érzik magukat, testileg és lelkileg is. Ha kérdeznek, én őszintén válaszolok. Igen, híztam a hormonoktól, igen, rettenetesen megviselte az idegrendszeremet (talán a legjobban azt), de igen, sőt, óriási igen, hogy megérte. Spirituális szempontból az, hogy én meg az egom milyen viszonyban vagyunk ma egymással az ott és akkor kezdődött, 2003-ban, amikor kivették a petevezétekeimet és tudtam, hogy élnem kell a lehetőséggel.
Azért születik ez a poszt, hogy tudd, nem vagy egyedül és hogy tudd, együtt könnyebb. Gondolkodom egy olyan alkalmon, órán is, amit magunknak tartok, magunknak, akiknek a gyermekvállaláshoz végig kell(ett) menni a sárga úton. A lombik egy lehetőség, nem a cél. Igen, vannak, akiknek nem kell odáig eljutniuk, mert van más lehetőségük, és ez így jó, de ők is, ti is ugyanazen az úton mentek végig. Gyere Niázni, gyere beszélgetni, gyere önmagad lenni, mert élni jó. Tényleg jó.
