Vasárnap reggel a nagyfiamnak hétkor a medencében kell lennie. Megszakad a szívem, amikor felkeltem hat előtt öt perccel, utána még hagyom kicsit szuszogni a kanapén, majd gyengéden noszogatva felöltözik, én fogom a kávémat és indulunk a szigetre. Ha engedi az idő, futok egy kört, mintegy lelkileg támogatva őt, de ma reggel nem húztam futónadrágot és cipőt. Óránként ébren voltam, és legszívesebben átcipeltem volna a fiúkat a mi ágyunkba, és óránként hálát adtam a Jóistennek, hogy vannak, hogy itthon vannak, és hogy mivel nem nézünk híradót, hírportált pedig nem olvasnak, ők nem tudják azt, amit mi már igen, hogy buszbaleset történt. Nem bírom leírni azt, amit mindenki leírt, csak szorítom a számat. Nem tudják azt, amit mi igen, hogy a saját ágyában kihűlt egy pont a nagyfiammal egyidős fiú, csak szorítom a számat. Zsóka barátnőm valamikor azt mondta, hogy néha mintha a Jóisten az arany ujjával le-lenyúlna, csak mellényúl.
Édesapám 57 évesen halt meg, a nagymamám akkor volt 80. Öt évvel élte túl a fiát, és ezt szülőnek nem kívánhatja senki. Kristálytisztán érzem a fájdalmát, mind a mai napig, néha eltávolodik tőlem, néha fényes nappal szorítja jégmarokkal a szívemet. Fogalmam sincs, hogy bírt velünk foglalkozni, nem hogy végigcsinálni egy napot, egyáltalán levegőt venni. A lánya tartotta, nem engedte, de mindannyian pontosan tudtuk, hogy senkit nem alázhatunk meg azzal, aki elveszítette a gyerekét, hogy de a másik miatt, vagy maga miatt, vagy bárki miatt össze kell szednie magát.
Tegnap óta, amióta tudok a buszbalesetről és a kihűlt fiúról csak ölelni szeretném a gyerekeimet és soha el nem engedni őket. Látom a férjemen, hogy ugyanez hullámzik benne. Egyszer valaki azt mondta, hogy a Jóisten számolja az anyák könnyeit. Ezen a hétvégén a lánc, amit belőlük fűzhetnek, elér a Napig és vissza.
