Ellát a férje úgy szöktette meg. Ida még kicsi volt, és olyan sokat nem is tudott arról, hogy mi az, hogy szöktetés, de Anyuka úgy gondolta, hogy a szerelemnek segíteni kell, gyöngéden meggyőzte Apukát, és így a kis ház mögötti pici szobát kiadták Ellának és a férjének, Ernőnek. Ella családja cirkuszos család volt, zsonglőrök, idomárok, különös, erős, büszke emberek. A férje egyszer látta Ellát a manézsban, és másnap jelentkezett is a cirkuszhoz dolgozni. Itt nyílt ki a szerelem (amit Anyuka mindig olyan szépen mondott ki: szerelem, pedig akcentussal beszélte a nyelvet), vette feleségül titokban és innen szöktette meg Ernő az ő világszépét.
Ella egész nap kombinéban, keresztbe vetett lábakkal ült a pici szobát majdnem kitöltő asztalon, és amíg a férje nap, mint nap elment dolgozni, már persze ha akadt munka, mert olyan idők voltak ezek, szóval ott ült, elmondhatatlanul elegánsan cigarettázott és olvasott. Regényeket. Álló nap. Ida csillogó szemmel nézte és ott és akkor megfogadta, hogy amikor ő is nagylány lesz, biztos, hogy lesz szerelmes és biztos, hogy csakis és kizárólag regényeket fog olvasni. És lesz kombinéja is, mert a regények és a kombiné olyannyira összetartoznak mint a boldogság és a valóság, és persze, mint minden kislány, ő is boldog akart lenni.
(A kép illusztráció)
Hetvennégy év múlva Ida otthon ült, a kisházban, nem bírt olvasni, nem is akart, nem is tudott. Négy hónappal azelőtt temette el a fiát. Mindenki segíteni akart neki, de ő nem akarta, hogy segítsenek. Azt sem tudta megmondani a lányának, az unokáinak, hogy mindennél jobban szereti őket, mert azt, hogy szeretet nem volt képes a szájára venni. Ült és már sírni sem akart, nem bírt és nem is tudott. Ott voltak a könyvei, a keresztrejtvényei, a kisasztal, rajta a fia kávéscsészéje és fotói. A meghaláson kívül úgy érezte, hogy nincs másra szüksége. Megszólalt a telefon, amit utált felvenni, azt is a fia hozta, nem emlékezett rá, hogy mikor, minden nap azon beszéltek. Rászánta magát, kiment és felvette. Még mindig magas volt és büszke, csak a haját nem festette már, hagyta, hadd nőjön, hadd menjen el minden, aminek mennie kell. Kicsit arrébb tolta a kutyát és felvette a telefont. Több, mint hetven év után Ella volt a vonal másik végén. Amikor egy óra múlva letették, bement, a sötétben hangosan sírt. Egészen biztos volt benne, hogy ha boldog már úgy, ahogy azt kislány korában elképzelte nem lesz, de valóságos igen. Reggel, amikor az unokája hívta, hogy evett-e már, hogy ma nagyon elfoglalt, de holnap biztos beugrik hozzá, Ida finoman, majdnem olyan szépen, ahogyan Anyuka a szerelmet, annyit mondott: Szeretlek.
